A vaskapu

A vaskapu

A nagy ebédlőasztal fehér, csipkésterítővel volt leterítve, közepén egy öblös üvegvázában pár frissen vágott virág. Az ablakfelőli végén mindenféle telerajzolt kiterített papír volt egymásra dobálva. Fazola egy karosszékben ült kihunyt pipával szájában. Láthatóan ideges volt, mert a papírra vetett rajzokat sorra vette, pár pillantást vetett rá, és a többire dobta azokat. Hofnerné egy nagy tál frissensült pogácsát hozott be, illatával megtöltve a szobát. Látva, hogy Fazola idegesen feszeng, maga sem tudja mit tegyen, megszólította:

– Henrik, ne eméssze magát, ha az uraknak kell a munkája, majd értesítik, ha nem, hát, dolgozhat, így is van munkája. Ne legyen úgy oda, inkább vegyen a pogácsámból! – látva, hogy nem válaszol, meg nem is eszik, Hofnerné kiment a szobából.

 

Már késő délután volt, amikor a Hofner-házba egy küldönc érkezett a püspöki palotából, és Fazola Henriket kereste.

– Fazola uram a püspöki bíráló szék üzenetét hoztam, miszerint tüstént jelenjen meg a döntés kihirdetésére!

– Jól van, megyek, ezért nem kell felverni a holtakat. – mondta Fazola, és csizmát húzott.

– Más egyebet mondtak-e?

– Nekem semmit, csak azt, hogy igyekezzék.

 

A kis ebédlőteremben volt a gyülekező, mindenki beszélt, találgatott, kellemetlenül nagy volt a hangzavar. Egyszer csak elült a zsinat, aki ült, az is felállt, és a fejek a hátsó bejárati ajtó irányába néztek. A hátsó ajtón lassan iszonyú paksamétával hóna alatt belépett a dominus, egy vörös orrú, középkorú szerzetesbarát, látszott rajta, hogy sűrűbben emelgeti a borospoharat, mint a zsolozsmás könyvet. Az asztal mögé állt, és megvárta, amíg egy reverendás kispap felszólítja a mestereket, hogy kerüljenek beljebb. Akkor rövid beszédet tartott, üdvözölte a megjelenteket és méltóságteljesen leült a mély karosszékbe. A meghívott vendégek csak álltak és türelmetlenkedtek. Az öreg Kaminszky Kázmér lakatosmester megfogta az asztal végét, és tolakodóan nézegette a dominus irományait.

– A püspök úr őkegyelmessége dönteni méltóztatott a megyeházi kapu megpályázásáról! – hirdette ki erőteljes, borízű hangon a dominus.

– A város legfőbb kegyurának óhajtása, hogy azt a beadott hiteles rajz szerint domine Fazola Henrik uram, würzburgi artifex készítse el az Úrnak dicsőségére!

Az ebédlőben csend volt. Fazolával megfordult a szoba, a bútorok vörös kárpitja összekeveredett a márvány fehérségével. Az öreg Kaminszky érdes hangon megkérdezte, ami a többiek kíváncsiságát is csiklandozta:

– Hogy méltóztatott? Fazola?

– Domine Fazola! Lépjen elő!

 

Henrik kényelmetlenül megmozdult, odaállt a hosszú ebédlőasztal végéhez és meghajolt.

– Én vagyok Fazola Henrik würzburgi lakatosmester, tegnaptól a magisztrátus jóvoltából Eger város polgára!

Miközben kibontotta a pályázati rajzot majd’ leverte a dominus bíborvörös orrát. Kihengerítette és felmutatta. Az arca előtt szétnyitott papiros elfedte őt magát, csak a fenséges pompás rajz látszott, tussal kihúzva és penicilussal árnyékolva.

– Mutassa közelebbről! – ágaskodott az öreg Kaminszky.

Senki nem szólt, csak ágaskodva egymás feje fölött nézegették a rajzot. Az öreg Kaminszky szipákolt és különös, diadalmas hangon közölte véleményét:

– Nagyszerű! Jó munkát végzett Fazola uram!

Fazola összecsavarta az árkust, és ismét a dominus elé tette. Néhányan bosszúsan elindultak az ajtó felé, mások morogva szedelőzködtek. Az ajtóból kórusban a „Laudétur” és a „Dicsértessék” hangzott. A teremben csak az öreg Kaminszky maradt ott, furcsa esetlen mozdulattal szorongatta Fazola kezét.

Az öreg mester azután a dominusnak rázta meg a kezét, aki bocsánatkérően széttárta karját, mutatva, hogy ő nem tehet semmiről. Ekkor még egyszer megszólalt, és Fazola csodálkozva figyelt fel ezekre a szívéből kisóhajtott szavakra:

– Nincs semmi, amiért kellemetlenül kellene érezni magát kedves atyám. Ez a fiatal vasműves jobban tetszett a püspök úrnak. Hát csak ennyi, de nekem ez is elég, higgye el. Sok szerencsét! Aztán a fiatal mesterhez fordult:

– Szabad a nevét még egyszer?

– Fazola Henrik, szolgálatára!

– És hol fogja ezt a csodás kaput elkészíteni? Hol a műhelye öcsémuramnak?

– Hofner fogadott be!

– Abban a szedett-vetett kócerájban akar ilyen kapukat gyártani? Hát azt én meglesem. Mit akar, két satuval és ócska lakatos szerszámokkal, egy lyukas olvasztóval? Ezekkel nem lehet ilyen kovácsremeket készíteni! Milyen mester maga öcsémuram!

Fazola egyik lábáról a másikra állt, és alig tudott mit felelni az idős mester szavaira, de az mindjárt folytatta:

– Nálam! Nálam elkészítheti, még legényt is adok melléje. A bérletről majd megegyezünk. – kacsintott ravaszkásan az öreg. Fazolának pedig megtetszett ez a lelkes kis ember, akin nyoma sem látszott a vereség lehangoltságának, a kudarc szényenének.

 

A dominus felállt, a novícius a papírosokat szedegette össze.

– Megbocsát Kaminszky uram, Fazola urammal meg kell még beszélni a kivitelezést, egy-két részletet.

– Kérem, kérem, megyek én is. A nevem Kaminszky Kázmér lakatosmester, ha kérdezi, megmondják merre lakom.

– Várom öcsémuram! Dicsértessék a Jézus Krisztus!

– Mindörökké Ámen! – válaszolta a szerzetesbarát.

 

Mikor egyedül maradtak, a dominus fel-alá sétált, közben elmondta a munka elkészítésének feltételeit. Fazola Henrik kap a nagykapu felszentelésekkor, amit a püspök úr őméltósága végez el Mária bemutatásának napján, négyszáz forint. Megnyomta a hangját és megismételte: négyszáz! Majd folytatta: Ha a kapu nem lesz felszentelésre készen, november hónap huszonnegyedik napjának reggelén, akkor a mester úr a magisztrátus előtt felelni tartozik és minden késedelmes napért, harminc forintot szorítanak le a munkadíjból.

Fazola Henrik átszellemülten hallgatta, jól átgondolta a szavakat és helyeselt mindenre. Mikor a püspöki székálló befejezte mondókáját, akkor kérdezte meg:

– Ha kell, garancialevelet adok, szentatyám, hogy Mária bemutatására be lesz falazva a kapu, és őméltósága behintheti szentelt vízzel.

– Van még valami?

Fazola, hogy pontot tegyen a beszélgetésre, meghajlott, mire felnézett a dominus már a kisajtó kilincsét fogta elmenőben.

 

Már három nap telt el azóta, hogy a püspöki fuvarosok elindultak a nehéz muramenyi lovakkal rúdvasért a selmeci hámorokba. Holnap estére itt lesznek, elő kell készíteni a műhelyt, amit Kaminszky Kázmér lakatosmestertől kapott rendelkezésre. A fullasztó meleggel sem törődve, reggeltől estig készítette elő a szerszámokat, vagy azokat javítgatta. Ebéd után a műhelyben üldögélt, Kaminszky urammal beszélgetett, vagy a két inast, Györgyöt és Mátyást tanítgatta. Úgy harmadnap Kaminszky uram hozta szóba a massát. Egy hintótengely kovácsolását befejezve, nyögve leült Fazola mellé.

– Henrik, el kellett volna mennie a fuvarosokkal. A selmeci massa kétszer meg háromszor lehet akkora, mint a stájer olvasztó, úgy gondolom. Selmecen a ferences papoknak két kemencében olvad a vas, és hatverős vízi kalapáccsal dolgozzák meg. Azt érdemes lenne megnézni!

– Mit gondol Kaminszky uram, hozna-e szép jövedelmet egy massa itt, Eger környékén?

– Úgy gondolom, ha nem kellene Selmecről idefuvarozni a vasat, hanem itt lenne, merthogy a környéken nincs, az bizony jó lenne!

Fazolát szíven találta ez a „jó lenne” hogy ettől a pillanattól kezdve minden második gondolatába bekerült a massa, massát kell fabrikálni, hisz igazából ez az álmom. Gondolataiból az öreg mester nyüszítése ébresztette, aki az inasokra ripakodott:

– Hó-hó, te! Gyuri! Ha hideg a vas, elpattan! Tegyétek még vissza a tűzbe, hallod-e!

Majd krákogva levette szemét az inasokról.

– Az Eger-patakot mondta? Hogy ott massát? Az nem megy. A fujtatót nem bírná a víz, az Eger-patakban kevés a víz a kerékhez. Besülne a vas! Hanem tudja-e?

És mint akinek világosság gyulladt az agyában, úgy mondta: – Tudja-e, itt van hajításra a Bükk. Két hegyi patak vágja át, a Garadna és a Szinva. Magasabban erednek, zuhannak a mély völgyekbe. Alig két éve nyitották meg Nekézsenyben a vasbányát. Hallott róla?

Henrik arca tüzesebb lett a meleg vasnál, fülei izzottak, már-már fehéren, szemei vascsillagot hánytak.

– Hogy, itt, egy hajításra, a Bükkben, sebes patak, meg vaskőbánya, atyám adj erőt! Ez mind itt!

– Hogy van az a nekézsenyi bánya? – kérdezte Fazola.

– Tavaly jártam ott, de azt mondják, hogy Upponyban a vaskő feljön a felszínre, annyi van. Tapolcsányban meg a házakba építik be, hogy erősebb legyen.

Kaminszky látva a lelkesedést, tett rá még egy lapáttal.

– Fa annyi van, amennyi csak kell, vaskő is elég, a patak meg gyorsvizű, mi kell még a massához!

– Hű, egyszerre ez sok nekem, így ömlesztve.

– Ne féljen öcsémuram, csak vágjon neki! Úgy látom, van itt erő. – somolygott az idős mester.

– Mondja mester uram, kié a Bükk?– faggatózott tovább Fazola.

A pukkadozó két inas ezt a kérdést már nem bírták nevetés nélkül megállni. Matyi inas szinte kukorékolt a jókedvtől s Gyuri is vihogva ismételte: hogy kié?

Kaminszky is nevetett az inasaival együtt.

– Hát kié lenne? A jóistené! Hahaha!

– Igaz, amit az imént mondott, mester uram? Arról a két patakról, meg a bányáról?

– Ha tavaly óta el nem vitték, ott van. – tréfálkozott a mester, az inasai meg vihogtak.

Megelégelte az ugratást, elfordult és nekilátott a munkának, az inasainak is intett, hogy elég. Fazola sem kérdezett többet elfoglalta magát a munkával. Amikor a harangok rákezdték litániára hívogatnia jámbor egri polgárokat, felugrott, mentében köszönt és elment. A mester egyedül maradt legényeivel, halkan, komoly ábrázattal azt mondta:

– Halljátok-e, lehet, hogy ez a Fazola fog nevetni utoljára. Mert ha ennek a zsebében tényleg van négyezer forint, akkor a Bükk neki aranyat terem. Ezt én mondom nektek!

– Már hogyan gondolja mester uram, hogy ennek igazából négyezer forintja lenne? Mese az, még mindig az Oroszlánban lakik.– mondta az egyik inas.

A mester a vállát vonta.

 

Másnap alig harangozták el a delet a fuvarosok megérkeztek és beálltak a műhely bejáratához, hogy közel legyenek a rakodáshoz. Két szekérderékkal hozták a súlyos vasakat, rudakat és lemezeket. Időbe telt, amíg behordták a műhely egyik sarkába.

– Holnap reggel hozzáfogunk! Egy hónap és kész a kapu. Még jócskán idő előtt. Jöjjön mester uram műhelynyitásra, hét órára. Itt leszek én is.

 

Fazola Henrik vasműves, és ábrándozó a bükki hámor gondolataival aludt el, és éjszaka róla álmodott. Egy széles völgykatlanban füstölt, izzott a massa, az ő massája. Az izzó vasfolyam ömlött, kígyózott a földön, lefolyt a völgy lankáira, ott tóvá gyülemlett. Csak nézte, ez az ő műve, ez az ő massája.

Rémülten ébredt az átizzadt párnák között. Alig valamivel múlt el éjfél. Erőltette az alvást, de nem ment, pokoli meleg szorult a szobába.

Kaminszky már a műhelyben volt, amikor reggel odaért.

– Fazola úr, hozzáfoghatunk! Lássuk a rajzot! A kapu felül új formát kapott, Kaminszky mester itt egy indát, ott egy ágat tett arrébb, ahogy tavasszal a kertész nyesi a bokrot.

– No, hagyjuk így?

– Igen, Kaminszky uram, így jó lesz!

 

Fazolának Gyuri segített a vasak méretre vagdosásában, ezzel két-három nap alatt végeznek. Szorgalmasan nekifogtak a munkának, jelöltek, daraboltak.

Augusztus közepéig alig látszott még valami a kapuból, pedig egész nap szorgoskodtak, gondosan beosztva a napi teendőket. A hónap végére forrasztották csak össze a kapu egyik felét és a címeres oromzatot, hátra volt még a java. Szent István napja előtt vizitre érkezett egy püspöki bizottság, de csak rövid időt töltöttek el. A bizottság vezetője kijelentette:

– Díszére válik Egernek az ilyen ember, mint Fazola Henrik uram!

– Isten rendezi el az emberek dolgát. – válaszolta Fazola a papok örömére. A bizottság miután megszemlélte a munka eredményét, úgy találta, hogy a kitűzött határidőre a díszes kapu elkészül, ezért elégedetten elvonultak.

 

A műhelyben szinte szótlanul szorgoskodtak, Kaminszky uram a Matyi inassal verte a meleg vasat, Fazola mester pedig Gyurival. Gondos munkával, kényes ízléssel, készült a nagy munka.

Egy délben, szeptember vége felé, a fogadó utcájában akadt össze Hofner mester úrral. Nem lehetett kitérni, az idős mester már jött is feléje és dörgő hangon ráköszönt:

– A hűtlen rokon, ni, hogy elpártolt!

– Tudja, a műhely, meg a szerszámok, nem adhattam fel, ha már a püspökség megbízott bennem.

– Jól van no, tudom én azt, nem haraggal mondtam. De hallom, hogy a céhesek milyen nagyra vannak, oltár se lehetne szebb, mint a Fazola uram díszes kapuja. Tele van a hírével a város, és Kaminszkyék is elismerték, hogy más is érthet úgy a munkához.

– Még nincs kész atyámuram, – feleli alázattal Fazola.

– Az igaz munka olyan, mint egy gyerek, – bölcselkedett. Hanem Henrik öcsém hová megy most?

– Megyek a kvártélyomra, vacsorázom, és lefekszem. Kifárasztott a munka.

– Az asszony készített vacsorát, meg aztán mostanában mester uram is kerüli a házat! Na jöjjön csak! Egy vacsora nem árthat meg, vagy sértegetni akar?

– Dehogy akarom a mester uramat kerülni! Menjünk!

 

Hofnerné összecsapta két kezét, amikor az urával együtt belépett a vendég.

– Na! Fazola uram jó hogy jött! A fogára valót főztem, mert már úgy néz ki, mint a vízen tartott kutya, – kedveskedett az asszony. Hofnerné körbejárta, mustrálgatta Fazolát, mint egy mintázásra készülődő szobrász.

– Megfogytunk, kifehéredtünk! – siránkozott Hofnerné. – Mondják, hogy a nagykapu valami csoda lesz, de nem szólna Hofner nénémnek, hogy jöjjön nénémasszony, nézze meg már, a legényektől kell hallani, hogy őkegyelme olyan remeket csinál a vármegyének, aminek híre van mindenfelé. Halja-e rossz koszton van nagyon, mert a színe akár a téli zsír.

– A munka sok nénémasszony, az teszi – felelte nagy nehezen, mert már elégelte a korholást. Ne vegye rossz néven, hogy alkalmatlanul betértem, de Hofner úr kívánta!

– Jól van, jól, hiszen invitálni kell az ilyen híres embert, nem jön az magától, meg aztán az igazság úgy áll, hogy asszony kellene már magának mester uram!

Szerencsére a további jó tanácsoktól Hofner uram mentette ki Fazolát.

– Jöjjön Henrik, be a szobába – mert érezte, hogy asszonykomendálás fog következni – szívjunk el egy pipát. A kerek asztal mellé, egy támlás párnázott székre telepedtek le. Közben előkerült a szomszédból Sárika a bórbíró lánya, aki Henrik körül ugyancsak sürgölődött, majd bort töltött a poharakba. Majdnem kicsordult a teleöntött pohárból a vérpiros ital, annyira igyekezett kedveskedni. Hofner uram is felfigyelt, és megjegyezte:

– Sárika! Borbíró az apád, szentem, – nevetett Hofner uram – jobban kellene értened a csurgatáshoz!

– Keresztelő lesz a házban – mondta hirtelen Hofnerné, – mert a kiöntött bor ilyen áldást jelent a mondás szerint!

– Fazola uram, megengedné, hogy megnézzem azt a remeket? – bátorodott fel Sárika és olyan egyenesen meredt Henrik szemébe, hogy az nem gondolkozhatott, ki kellett vágnia a választ.

– Örömmel venném, ha eljönne, de az nem az én műhelyem!

– Az öreg Kaminszkyé tudom. Az az ember mindig haragszik, ugye?

– Á, nem, nagyon szíves, és bolondul a munkájáért. Művészember.

– A művészek mogorvák és maguknak élők. Mind! Ilyen az öreg Kaminszky fia Efrém, meg Carlo Adamit a templomfestő, és barátja Giacomo Berrát márványfaragó is. Észre sem veszik az embert.

– A munka lefoglalja őket, kisasszony!

– Fazola uram is ilyen? – kérdezte a Sárika felbátorodva.

– Én? – ismételte Henrik, aki nem fedezett fel semmit a kérdés mögött. – Én nem vagyok se ilyen, se olyan. Se mogorva, de túl beszédes sem. Hogy milyen vagyok igazából, talán, nem is tudom. Az édeskettes beszélgetésnek Hofnerné vetett véget azzal, hogy elkezdte bontani az asztalt.

– Lámpás nélkül ne járj az utcán, Henrik! – óvta elmenőben Hofner mester–  Majd Gergő elkíséri a fogadóig!

 

Még két nap, legfeljebb három és elkészül a kapu, csak a befalazás van hátra, azt a kőművesek elintézik.

– Gyuri! Matyi! – kiáltott az inasoknak Fazola, és pénzt nyomott a kezükbe. – Hatkor zárás! –és utána mehetnek a káptalani pincébe, ahol a legolcsóbb bort mérik, még verekedésre is jut idejük.

– Reggel hétre, nyitásra itt legyenek! – kiáltott az inasok után Kaminszky mester.

Nyitásra a fiúk itt voltak, már készítették elő a munkát, amikor a gazda, Kaminszky mester megérkezett.

– Matyi! Beverték a képed? Á dehogy, a sötétben nekem jött a feszület mester uram!

Na jó, hagyta jóvá a mester.

– Munkára, dologra!

A kapun már csak a hiányzó szárny összeszerelése volt hátra. Gyuri tüzet szított és nekifogtak a forrasztásnak. Gondos figyelmet követelt ez a munka, egy rossz mozdulat elronthat mindent. Fazola, Gyuri és Matyi a két inas minden figyelmüket a megolvadt ónra terelték, amely ezüstösen csurgott a kapu összeillesztett darabkái közé.

Péntekre fejezték be a kapu összeszerelését, a műhelyben nem volt hely az összeszerelésre, így a műhely előtti placcon állították fel és illesztgették, mustrálták még utoljára. A kőfaragók is idejöttek méricskélni, hogy hová essenek a pántok.

 

Még délután jöttek a kapuért a fuvarosok. Nagy üggyel-bajjal felrakták a szekerekre, és elindultak a megyeházára. A kocsi nyikorogva döcögött, a kocsis a lovak előtt tartotta a kifűzött gyeplőt, ahogy a szekereseknek előírja város törvénye. Az állatok fújtattak, fáradtan vonszolták a nyikorgó alkotmányt, amely a ponyvasátor alatt utazott.

Reggel a kőművesek, kőfaragók vették kézbe a kaput, és illesztették be a megyeháza faragott oszlopai közé. Délutánra járt az idő mire a nagy vasszerkezetet a helyére illesztették. Hű, de pompás kapu ez, úgy néz ki mint egy oltár, vagy inkább egy katedrális. A püspök úr utasítása miatt, a szentelésig a kőművesek deszkafallal fedték be a kíváncsiskodó szemek elől.

– Fazola mester uram! – üvöltözte végig a mátrai kővel kirakott utat Gyuri, az inas.

– Mi történt! Talán ég Eger, vagy a ferences szerzetesbarátok borára szakadt rá a pince, vagy talán a janicsárok keltek fel hóttukból?

– Nem mester úr! Kimaradt a vasrózsa a kapuból! Az a szál vasrózsa, amit kegyelmed oly nagy gondossággal, aprólékosan elkészített. Még egy alkalommal Hofnerné is igazinak nézte. Kimaradt!

– Jó-jó Gyuri fiam, vidd a szállásomra, tedd rá az almárium tetejére. Jól vigyázz rá!

 

Egy hét telt el azóta, hogy a kaput befalazták, és deszkával elfedték, de még el sem jött a felszentelés ideje, máris a püspök úr utasítására bontani kezdték a takarást. A püspökség udvarosai söprögettek, takarították a környéket, a mátrai köves utat pedig hosszú vörös szőnyeggel terítették le.

Jönnek a pesti vendégek! – mondogatták az ott szorgoskodók.

– Miféle pestiek? – kérdezte Fazola mester az egyik reverendás kispaptól, aki a munkát felügyelte.

– Karl Friedrich Schönborn osztrák kancellár úr, ő királyi fensége intendánsa, aki a pesti helytartósági bizottmányban a vasművesség tanácsosa. – mondta szigorúan a reverendás kispap.

A megyeháza elé megérkezett a vendégek sokasága. Nagy volt a nyüzsgés, nézelődés. Szenteltek, vizet hánytak a kapura, tömjénnel az ördögöt űzték, nehogy kárt tegyen a díszes munkában.

Őkegyelmessége, Karl Friedrich Schönborn kancellár megkérdezte a mellette álló főbíró urat, kinek a műve ez, mert látszott a nagy érdeklődésén, hogy megnyerte tetszését.

– Ez a kapu Fazola Henrik mesterember csinálmánya! – válaszolt a főbíró.

A beszélgetést a déli harangozás szakította meg, a népes vendégsereg, ki-ki a vendéglátójához elindult ebédre.

 

A Hofner-házban, a nagyszobában volt megterítve a hosszú asztal. A vendégek: Kulcsár Kázmér céhvezető, Id. Kaminszky Kázmér lakatosmester, és fia, Kaminszky Efrém lakatosmester, valamint Fazola Henrik, az ünnepelt, és az asztalfőn a ház ura, Hofner János céhtanácsos foglalt helyet. Az ebédet Hofnerné és Sárika, a szomszéd borbíró lánya tálalta fel.

A ház asszonya az orjalevest hozta, mindenki megdicsérte, azután kétféle hús következett, egy levelekkel és piros retekkel felékesített jókora kappan, az egyiket, – nem véletlenül – Sárika Henrik elé tett. A sültek után következett a sokféle sütemény. Az ebéd elköltése után a férfinép a másik, kisebbik szobában, a kerek asztal köré ültek borozgatni.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük