A felfedezés

Még reggel volt, szürkület, kint a levegő ködös. Nem valami barátságos reggel ez. A veréb nép is a tüskés bokrokon gubbasztott rá sem hederítve a frissen gőzölgő trágyára. A reggeli maradékát éppen az imént vitte el a fogadó szolgája. A szoba közepén egymás után sorakoztak a becsomagolt holmik, várva a költözést. Az ajtón kívülről kaparás hallatszik. Lehet, hogy a templom egerei keresnek télére szállást?

– Van kint valaki? – kiáltott ki Fazola.

– Mi vagyunk! A pakkokért jöttünk, a gazdánk Hofner mester úr küldött. Kocsi is van! Kiabálta kívülről Gyuri az inas.

– Jöjjenek csak be, vagy talán a halott szagát érzik?

– Mindent rakjanak fel a kocsira! – intézkedett Fazola mester.

– Gyuri! Az ott a rajzos papírba csomagolt, a vasrózsa! A szemed rajta!

Fazola és a két fiatal kovácsinas már megkedvelték egymást a kapukészítés során, így jó kedvvel, szorgalmasan költöztették át Fazolát a Hofner házba.

– Jöjjön Fazola uram a nagy fáradságra jót tesz egy pohár veres bor! – mondta elégedetten Hofner mester. Majd így folytatta:

– Reggel adok magának egy kocsit két lóval, mehet a Bükkbe szétnézni. Szereztem egy jóravaló kocsist is, egy nyakigláb tótfiút, Joskót. Kulcsár Kázmér uram komendálta. Papoknál volt az istállóban, ért a lovakhoz meg a szekerekhez is. A bérét Fazola uram viselje!

 

A kocsi nehezen haladt az emitt-amott tengelyig érő sárban az erdei úton, amit a szálfákat vonszoló ökrök tapostak ki. Joskó a kocsis az arcába csapódó ágakkal pörölt, és, hogy az idő teljen erdei történetekkel traktálta a mestert. Fazolát szórakoztatta a nyakigláb mesélő ember, ez már a ki tudja hányadik történet volt indulás óta.

– Csak ezek az ágak ne csapkodnák az orromat mindig, enné ki őket az erdei manó! – mondta felcsattanva.

– Amott-e mester uram, ott is van valamilyen patak, csak nem a Garadna!

– Nem! Az nem lesz jó!

– Mire kell az a patak mester uramnak, ha meg nem bántom vele? – kérdezte óvatosan a kocsis. Válasz helyett Fazola csak a tájat fürkészte, hol találhatna egy gyors, bővizű patakot. Jól fűthető fa ez mind: bükk, vörös tölgy, gyertyán és kőris.

A kocsi kerekei tisztáson vágtak át, süppedős kátyúba zökkentek a kerekek, a lovak csüdig sárba megrekedtek.

Hóóó! – fogta vissza a vadságtól a lovakat a kocsis.

– Pihentetni kell ezeket mester uram, reggel óta kiment belőlük az erő!

– Na, pihenjenek! – bólintott rá a mester.

Fazola felállt a kocsi magasabb szélére és végigjártatta szemét a vad tájon. Érintetlen, háborítatlan vidék volt ez. Aki ide először beteszi a lábát, annak a természet megadja magát és a markába vagyont izzad. Micsoda remek szenet lehetne égethet ezekből a derék fákból. Mennyi vasat áshatna ki a föld alól, talán még aranyat is, ki tudja?

Joskó elővette az ostort, és a nyelével kezdte bátorítani a csikókat. A két csikó hallgatott a jó szóra, és egy szökkenéssel kirántották a megfeneklett kocsit, a mester pedig az ülepére huppant a nem várt rántástól. A kocsis biztatta a lovakat, közben Fazola uram kíváncsian, mint a gyerek a búcsú vásárán, fürkészte a tájat. Joskó továbbra is árasztotta magából a történeteket.

– Sok lesz tán ennyi mese, hallod?

Az felhúzta homlokát, nem értette a rendreutasítást.

– Arra felelj csak, amit kérdezek. Messze vagyunk-e még?

– Hogy messze? Itt vagyunk éppen, mester uram. Amott a hegy, abban ered a Garadna. Egy miatyánk és kint járunk a tisztáson.

Szemmel el lehet kísérni a Garadna folyása útját egészen addig, amíg egyesül egy másik patakkal, a Szinvával. Minden úgy, ahogy Hofner úr mondta.

– Ismered-e, milyen hely az ott, ahol a két patak egybeér?

– Az a koronauradalomhoz tartozik erdészeti munkásház meg istálló. Szenet is égetnek a tótok.

Remek vidék ez, szinte, mint a stájer hegyek. A völgyön felfelé a Garadna folyása mentén felértek egy nagyobb lapos tisztáshoz. Az erdei csapás – mert már út nem volt – bal oldalán a hegyről zuhogott alá a Garadna vize.

– Kocsis állj meg! – még ki sem mondta a két pára már szót is fogadott.

– Mi ez a tisztás?

– Ez? Ez Szentlélekpuszta a Pálosok szerint, akik fent laknak.

– Ez jó hely! Van sebes víz, van elegendő fa. – mormogta magában Fazola.

– Joskó! Merre van Nekézseny!

– Arra gazduram, arra jobbra, a pálosok felé, intett az ostor nyelével.

– Na! Ezt a helyet el ne felejtsd!

Már dél elmúlt, hűvös, hideg szél söpörte a völgyet, csapkodta az őrt álló fák lombjait.

– Induljunk tovább a pálosok felé Nekézsenybe! – adta ki a parancsot Fazola mester. Nemsokára a csapáson felértek a hegytetőre.

– Né, ott van Nekézseny! Látja gazduram, ismerem a vidéket, mint jó pap a Bibliát. Aztán Nekézsenyből hazafelé?

– Haza, csak hajts!

Egy óra múlt el, annyi se talán, amikor egy hegyi ereszkedő után kibomlott a falu az erdők sűrűjéből. A völgyön hosszan kígyózott a csillogó patak. Középtáj, a patak jobb oldalán, egy nagyobb lapos tisztáson kőből emelt templom. A templom körül negyven-ötven jobbágyház karéjban. Putri házak csak, paticsból vert falait egy jobb eső is elmossa. Az út szélén, mielőtt a falut elérnénk, egy, három emberöltőt is megért tölgy alatt baltás ember állt.

Fazola oda sem figyelt, a saját gondolatával volt elfoglalva.

– Atyafi! Merre van a bánya?

– A vaskőbánya? – kérdezte illendően Joskó a kocsis.

– Arra lent, nem messze, de előbb a papnál be kell iratkozni minden jövevénynek, ez a szabály. – válaszolt az ember.

– Dicsértessék a Jézus Krisztus! – mondták, amikor a papi ház mellé értek.

– A bányához jöttek? – kérdezte a pap, majd nagy táblás könyvet húzott elő a polcról. A nagy könyv fedelén veres tintával írva ez állt: Tabella infantum baptizatorum, eorundemque Patrum et Matrum, Susceptor et Susceptria. Anno 1769. október hava.

Miután a pap gondosan beírta a jövevényeket, megáldotta, és Isten felügyeletére bízta őket, miközben a levegőbe keresztet rajzolt.

Továbbindultak. Csakhamar kiértek egy kiserdőből. A rétség, mely a völgyet borította, jobb felöl terjedt el. Balra emelkedtek egymás fölött az első sziklarétegek, melyek a dombnak alapját képezik. E rétegekbe voltak fúrva a bánya bejárásai.

Nemsokára leértek a bányához. A bejáratnál a bányagazda, egy kis szőrmók ember, várta őket. Fazola elmondta jövetele okát, meg azt is, hogy massát akar építeni a Garadnán, és kell neki a vaskő.

– Nahát, ha megcsinálja mester uram a massát, a szerencséjét veti meg vele. Vaskő van elég, a fizetségben meg megállapodunk. Nem lesz ebben hiba! Sok ember dolgozik a föld alatt.

Itt a placcon csak a fuvarosok álltak szekereik mellett. A hegyoldalon szakadatlanul hömpölygött a kő, mert a bánya bejárata a táró, az feljebb volt.

A bányagazda folytatta a beszédet, mert látta, hogy Fazola uramat igen csak érdekli a bányászat.

– Ezt a tárót két éve nyitotta meg az uraság, azóta termel. Vasból van itt minden, a hegy, a falu. Vas ez itt, vas az egész, vassal van tele minden, egészen le a bán völgyéig.

 

Hazafelé menet már sötét volt, a bakon Joskó el-elbóbiskolt, már nem zsörtölődött azon, hogy a szemébe csapnak az ágak, elfáradt. Fazola itt, most, a Bükk rengetegjében, vak sötétben eldöntötte, hogy a massát megépíti.

A lovak a szekérrel a sűrű erdőből kiértek az útra, ahol a holdfényben eligazodtak, hazáig meg sem álltak.