A Fazola-ház

A Fazola-ház

Vasárnap hajnali hat óra. A közelben, csaknem egy kőhajításra van a Szent Mihály székesegyház, ami kongatott ám veszettül, hívta a jámbor egrieket istentiszteletre, hadd fagyjanak meg kora reggel a jó meleg dunyha után. Na, alig húzott bele a harangozó, a többi is rákezdte. Olyan zenebonát rendeztek, mintha nem is az órát, hanem az egri bűnösök végítéletét jelentenék be.

Szorgos munkával eltelt megint egy hét. A szobában rendezgetett, rakosgatott, mert dologidőben nem igen ért rá ilyesmire. Az asztalon mindenféle papiros számokkal telefirkálva, a massa költségvetése, számítása. A folyosó végéről Hofnerné hangja hallatszik:

– Fazola uram jöjjön! Jöjjön reggelizni, már csak uraságodra várunk!

– Csizmát húzok, megyek! – volt a válasz.

A konyhában a bádoggal fedett hosszú asztalon volt megterítve. Körülülték. Mindenki szedett maga elé a lapos fatányérba, kinek mi tetszett. Volt ilyenkor vasárnap sültszalonna meg sült oldalas is. Tej az a szokásos büdös tehénszagú, amit utálok, de reggel bort inni nem illedelmes.

Hofnerné az ura mellett állt egy tejes kancsóval, és halk szóval a férjét noszogatta: mondja már! Én nem szólhatok a férfiak dolgába.

– Henrik fiam! – kezdte ünnepélyes hangon beszédét Hofner mester – hallotta már maga is, hogy egy jó kiállású ház műhellyel eladó a ciszterek mögött, a savanyító házával szemben, pontosan a régi városfal mellett. Éppen odaesik a papnevelde is. Na, arról a házról van szó. Ez éppen magának való lenne, még az ára is igazodna.

– Az a Carlone-ház! Az eladó?

– Szegről-végről földiek vagyunk Giovanni Battista Carlone is olasz földről származik. Halottam hírét, jó építész! Az ő háza, eladó?

– El!

Látva, hogy jó hírt hozott, lelkesedett Hofner mester.

– Pár éve már meghalt, de csak most dobolták ki. Én már meg is néztem Henrik fiam, az magának való! Pénze is van hozzá, meg a céh is azt kívánná.

– Van-e jó egri bor a háznál, atyámuram? Mert a jó vételre koccintani szoktak!

Ott volt a szalmafonatú üvegben a rubinpiros bor, sarokba állítva, tegnap hozatta Gergővel, az inassal a városi pincéből, amelyet nemrégen nyitottak a Bodnár-ház alatt. Töltött. Magasra emelt pohárból ittak.

 

A házban, mely egy ideje magára hagyottan állt, csak Rozi, a szőke lófarokba kötött hajú cselédlány tartotta a lelket. A felpakolt szekerekkel, amikor behajtottak az udvara, a zörej hallatára Rozi rohant ki, a házból egy seprővel kezében, mintha egerek kergetnék.

– Magok azok!

– Ez a ház mától Egerben a Fazola-ház, mondta az új tulajdonos a faragott mátraköves feljáróról.

A pakolásban, és a szobák rendezésében Kaminszky uram inasai: Gyuri és Matyi segédkeztek. A szekerekkel, Hofner mester uram segédeit: Gergőt és Demetert küldtem el. Még el sem harangozták a delet, a bútorok a helyére kerültek.

– Gergő, Demeter! A szélső szobába, ahol a nagy ablak van, oda vigyétek be a csembalót, az ablak mellé, az almáriumot a kandalló mellé állítsátok.

– Az a szoba, melynek ablaka az udvarra néz, az lesz a dolgozó szobám! Oda vigyétek a papiros tekercseket, az ajtó mögé tegyétek a vasalt tékát! A lánynak meg kiadta: – Ez a szoba mindig kulcsra legyen zárva.

– Rozi! Adj bort az inasoknak! – rendezkedett.

– Gyuri! Gyuri! Hol vagy? A vasrózsa hol van? Itt a pakkba mester uram! Vidd be a szobába, és az almáriumra tedd le.

Az inasok dolga végeztével, mint a verebek leültek a faragott mátraköves feljáróra, és Rozin kuncogtak. Az észre is vette: mindjárt kaptok verést, vagy a papneveldében találjátok magatokat, anyáskodott Rozi.

Fazola mester jelent meg a feljárón, és a derekas munkát végzett inasok kezébe pénzt nyomott. Na, mehetnek, mehetnek a káptalani pincébe, borozni! A verekedésből meg kerüljenek ki!

 

A Fazola-ház portája fürdött az ősz verőfényben. Joskó kora reggel az udvart seperte, amikor Rozi szakajtóval kezében röppent ki a tornácos házból, piros papuccsal mezítelen, formás lábán.

– Csibéim-csibéim – hívogatta a csirkéit, és a tyúkudvar felé tartott.

Joskó csak erre várt, lecsapta a nyírfa seprűt, és Rozi után iramodott. A tyúkudvar kapuja előtt érte utol, és elkapta a derekát:

– Ejnye, lelkem-galambocskám, szívem Rozikája! Hát te a tyúkjaidat hívogatod, ahelyett, hogy nekem adnál egy csókot?

– Eridj! Hagyj! És vidd a kezed tőlem! Menj a gazdáddal oda, ahol eddig kódorogtatok! – perlekedett Joskóval.

– Ó, hát neked nincs is szíved, ha nem örülsz annak, hogy végre itthon vagyok! Mióta megjöttem, még egy valamire való csókot sem adtál! No, adj hamar egyet, mert itt gebedek meg menten. – ostromolta Joskó a lányt.

– Még mit nem akarsz, te szégyentelen! Majd fogok talán az udvar kellős közepén csókolózni veled! Biztos volt, aki adott neked abban a fene nagy vadonban a csókon kívül egyebet is! No, hagyj, mondtam, és vidd el a kezed, mert ha kijön a gazdánk ad nekünk!

– Na és meglát, akkor sem szakad ránk a Szent Mihály templom tornya!

Erre felkapta a lányt, mit sem törődve a kiömlő búzával, és a közelben lévő tuskóra ült, a lányt az ölébe vette és újságolta:

– Képzeld Rozika! Nagydolog történt! Rátaláltunk a mesterrel a vaskőre! És most, tudod mit csinálunk? Vasművet építünk kint a Bükkben!

– Hogy-hogy építünk? Talán te is?

– Hát persze! Hisz mindent együtt csinálunk, én vagyok Fazola uram bérese. Szóval azt mondata a mester hazafelé jövet, ha felépül a kohó, megtesz engem öntőmesternek! Nagy tisztesség lesz ám az. Én erre azt mondtam neki, hogy építek egy takaros faházat a Garadna partján, feleségül veszem a Rozit, és kiviszem magammal.

– Ezt mondtad?

– Ezt!

– És miből gondolod, hogy kimegyek én oda abba a vadonba, ahol még a harangszó sem kondul, meg ahol haramiák tanyáznak?

– Majd kondul az öntőharang, mert annak lenni kel! Ne félj, boldoggá teszlek ott kinn, galambom!

– Én meg nyomorékká verlek itt mindjárt, te pernahajder, ha nem hagysz békét annak a leánynak! – harsant Fazola hangja a tornácról.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük