A nagy utazás

A nagy utazás

Még el sem múlt a reggeli liturgia, de már a fiatal Fazola mester barátaival ott volt a palota hátsó udvarán, és a Karl Philipp Henrich von Greiffenklau würzburgi hercegérsek címerével ellátott hintóba rakodtak be. A ládákban és a csomagokban csak a legfontosabb és nélkülözhetetlen eszközök, papírok, szerszámok voltak becsomagolva. A pakk így is négy utazóládát tett ki.

A két négylovas hintó még nyolc óra előtt elindult Würzburgból Magyarország, Eger felé. A város széléig a palota lovas gárdistái kísérték, a hintókat pedig jó kedélyű, de hétpróbás bajor kocsisok hajtották. Az ügyes kocsisoknak köszönhetően két nap múlva Bécsben ültek ebédhez, és másnap reggel már az érseki palotában pihentek.

Bécsig Fazola egyedül utazott, kedvére terpeszkedett, nyújtózkodott, de Bécsben aztán útitársakat kapott, Carlo Adamit templomfestő, Giacomo Berrát márványfaragó és két szerzetesbarát személyében, és onnantól véget ért a nagy kényelem.

 

Fazolát már kora reggel felébresztette a szolga, és készülődni kezdtek az indulásra. Az első hintó gróf Barkóczy Ferenc egri püspök, főispán és földesúr aranyos címerével volt ellátva. Ebben a hintóban utazott a püspök úr és két kísérő, Egerből hozott atya.

A második hintóban a hátsó ülésén hárman ültek, előttük foglalt helyet a két szerzetesbarát.

Mire mindenki előkerült a két kocsi elé friss lovakat, két-két deresszürkét, amelyek a pesti postakocsi váltóig vitték a hintókat.

– Lóg a lába a felhőnek, eső lesz! – sóhajtozott az egyik kocsis.

– Készítsük elő a ponyvákat és a demizsont. – mondta a veresszőke hajtó.

– Püspök úr, a kocsi, indulásra kész! – kurjantottak le a bakról.

Alig foglalták el a helyünket, eleredt az eső. A lucskos, sáros úton a két hintó dülöngélve, olykor-olykor nagyot zökkenve haladt. Harmadnapra sűrű ködöt hozott a reggel, gyémántosan káprázott a fullasztó fehérség az ember szeme előtt. Hiába ült a legügyesebb kocsis a lovak mögé, csak lépésben lehetett haladni. Fehérvár után az ég kitisztult, a köd felszállt, az utasok és a kocsisok kedve is megjött, valahogy jobban is haladtak. Fazola mellett, középen Carlo Adamit templomfestő ült, akit a zötyögés úgy elnyomott, hogy tátott nyálazó szájjal szunyókált. Szélen, a másik oldalon, Giacomo Berrát márványfaragó fészkelődött a ruganyos ülésen. Néha-néha beszédbe elegyedtek, de nem igen bírták az utazás fáradalmait, és egész úton nyüglődtek. Szemben velük egy bencés, aki egész úton pislogva mélázott az ablakon keresztül megszédülve a táj szépségétől, vagy talán a misebortól. A másik barát alighanem olasz volt, legalábbis ábrázata. Fazola megpróbált szóba elegyedni velük, előhozta a rossz időt, sőt még a protestáns nagyurak viselt dolgait is, de hiába próbálkozott, nem tudta szóra bírni őket. Talán némaságot fogadtak, gondolta, így aztán a saját gondolataival foglalkozott, és papírra vetett több tucat kovácstervet. Később fürkészve bámult ki az ablakon a tájra, ahol élnie kell, ahol meg kell találnia az új hazát. Néha a szüleire gondolt: Lénárd öccsére, Margit és Mária nővéreire.

Apám már öreg, a családot nem fogja tudni eltartani, nekem kell megteremtenem a családom megélhetését és fennmaradását, gondolta, de a zötyögés és nyikorgás közepette az elmélkedéseit a kocsisok ordibálása szakította félbe. Pesten voltak.

 

Másnap reggel kipihent lovakkal indultak Egerbe. Csak délfelé szakadt fel a köd, de akkorra már szinte mindenki aludt. A kocsi reménytelen lassúsággal haladt az útszéli fák határozatlan sziluettjei között. A kocsisok is bóbiskoltak a bakon, a deresszürke lovak fara felett. Az éles déli napsugár ébresztette fel őket, és egyszerre magukhoz térve, hirtelen támadt nagy buzgalommal csaptak a lovak közé. A lovak szügyig sárban az úttalan úton húzták a hintót.

Amint a hintó meglódult, a kocsi belsejében is életre keltek az elnyomorodott utasok. Carlo Adamit templomfestő pislogott ki elsőként az ablakon, majd könyökével felébresztette hortyogó társát, a márványfaragót. Az dörmögve és fázósan ébredt, majd az elzsibbadt lábait kezdte éleszteni.

– A hétszentségit ennek a rohadt szekérnek, úgy érzem magam, mint akit összevert egy sereg pokolfajzat. – és próbálta kinyújtóztatni elgémberedett tagjait, de a szűk kocsiban nem nagyon tudott megmozdulni.

Testvérek ezek, állapította meg magában az egyik barát, aki a besütő nap fényében közös vonásokat fedezett fel a két arcon. Bizonyosan bécsiek, gondolta. Lehet hogy besúgók, vagy katonák, vagy egyenesen a felséges Mária Terézia királynő udvarából érkeztek Egerbe.

– Fazola mester ébredjen! – az örömtől hangoskodott a márványfaragó.

– Mi történt? – tért magához Fazola mester.

– Nézze amott már Eger! – Fazola egyszeribe magához tért, mintha hideg vízzel locsolták volna le, világos lett előtte minden. Itt van Egerben.

A kocsiba hirtelen az élet beköltözött, mindenki izgett-mozgott nyújtózkodott, a csomagokat tette-vette.

 

A két hintó nem éppen feltűnés nélkül átviharzott a városkapun, és amint az út köves burkolatára került éktelenül csörömpöltek a vas abronccsal vasalt kerekek. A kocsisok kihúzva derekukat pöckösen ültek a bakon, és oktalanul csapkodtak a hosszú ostorral, kurjongattak, no meg néha káromkodtak egy cifrát.

A két kocsi az épülő, Kispréposti-palota előtt kanyarodott el az érseki palota felé, majd kis idő múlva a díszköves, szökőkutas téren állt meg. A kocsisok olyan ügyesen fordították a lovakat, hogy azok egymás után érkezzenek.

 

Az utasok végre kiszállhattak a kocsiból.

Még körül sem néztek, máris jött feléjük Barkóczy püspök, és heves mozdulatokkal egyszerre elmagyarázott minden tennivalót.

– Fazola mester! – szólt, közben a kocsisnak intett, hogy figyeljen.

– Mi megyünk a püspökségre, maguk pedig hajtsanak az Oroszlán fogadóba, ott lesz a szállásuk! – intézkedett a püspök úr, majd, visszaszállt kocsijába és elhajtatott.

A hintó egy közeli utcába kanyarodott, majd rövid idő múlva a piactéren állt meg. A piactér alig különbözött a würzburgi piactértől, talán valamivel keskenyebb lehetett.

A tér közepén, egy emelvényen ott állt a megszokott kaloda, amelybe éppen a város hóhéra igyekezett bevasalni egy zsiványt. Pár lépéssel arrébb egy csúcsos vasketrec állt, vendége éppen nem volt.

A szerzetesbarátok itt búcsúztak el, majd kevés csomagjukkal a patak partján roskadozó épület kapujában tűntek el a szemük elől.

– Az Oroszlánba! – adta ki az utasítást Fazola.

A kocsis csattintott egyet ostorával, és a lovak megindultak a patak parti köves úton a fogadó felé

A lovak mintha ismernék a járást, pár perc múlva a fogadó melletti térre értek, aztán egy erőteljes bődüléssel a tudomásukra hozta, hogy megérkeztek.

Piszkos, rongyos, mezítlábas legények vették körül a kocsiról lekászálódó utasokat, csomagok hordására ajánlkozva. Fazola kiválasztott négy markos legényt a csomagok, a holmik behordására. A templomfestő és a márványfaragó sorstársak is követték a példáját, így a kocsi lassan megszabadult nehéz terhétől.

Fazola mellett egy füstös képű naplopó zsivány rogyadozva lépdelt a pakkok súlya alatt.

– Atyafi, miféle tornyok ezek? – mutatott Fazola átellenbe.

– Templomok, tisztelettel! – a ferencrendieké, a szervitáké, a mizerieké, a minoritáké, a jezsuitáké, a trinitáriusoké. És ez emitt, a Szent Mihály, ahol a püspök úr szokott misézni.

Az Oroszlán fogadó két utcára nézett. Az egyik utca éppen a Szent Mihály templom felé, a másik pedig a vár felé tartott.

A fogadó kapuja kőből faragott, barokk ízléssel ellátott mestermunka, meg is akadt Fazola szemem rajta. A kapu felett kovácsolt címer árulkodott, a tulajdonos kilétére. A bejáratnál egy potrohos török képű – talán a török időkből itt maradt janicsár – fogadta a vendégeket.

– Az uraságokat már vártuk! Isten hozta magukat mester urak!

– Magának is!– mondta röviden, a templomfestő.

– Jöjjenek utánam, megmutatom a szobákat! – dörmögte a török képű szolga.

– Fazola mester, ez a maga szobája, a pakkokat majd felhordom, az én nevem Török, a fogadó szolgája vagyok, ha valamire szüksége van, csak kiáltson, Török, és itt vagyok!

– Köszönöm! – mondta Fazola, és bement a szobába.

A szoba eléggé szegényesen volt berendezve, annak ellenére, hogy az épület pár éve épült. Az ajtó mögött állt egy öreg tölgyfából készült kétajtós szekrény a hosszúfal mellett egy, talán a török időket is megélt, egy személynek is szélesebb ágy. A végében a mosdótál vizes kupával. A szemben lévő oldalon egy öreges sifon és egy almárium, pár pohárral, tányérral. A szoba közepén szögletes asztal, két székkel. Az ablak a sorsára hagyott öreg várra és a mögöttes hegyre nézett. Fazola a függönyt elhúzta, hogy az ablak mindkét szárnyát kitárja. A vizes kupa mögött egy falra akasztott fakeretes, félig vak tükör függött. A szoba új bérlője a tükörre pillantott, majd közelebb ment, hogy szembe nézzen magával. A tükörből egy magas, izmos, mégis vékony testű, sötét bozontos üstökű, olaszos ábrázatú harminc évesnek sem látszó férfi nézett vissza. Fazola meg volt magával elégedve.

– Hm, holnaptól nem lophatod a napot – mondta hangosan, magának, és elnyúlt az ágyon.

Az ajtón illedelmesen kopognak.

– Fazola uram nyisson ajtót! – a fogadós az ebédet hozta.

– Jó! Nyitom már!

– Itt az ebéd! – megterítek mester uram! És ezzel a fogadós kirakta az asztalra a tálakat.

Az asztal közepén álló butéliába vörösbort öntött.

– Jó étvágyat Fazola uram! – és kiment a szobából.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük