A kiválasztott

Az 1758. esztendő koratavaszán a würzburgi hegyekből a szellő még a hó friss illatát hozza. Szinte harapni lehet a tüdőtágító levegőt. A hercegérsek nyári palotájának gazdája; Karl Philipp Henrich von Greiffenklau hercegérsek a könyvtárterem óriás színes ólomüveges ablaka előtt álldogált. Kis idő múlva az ablak rézkilincsét elfordítva félig kinyitotta azt. Kezében egy Bécsből kapott levél, amelyen öccse, az újonnan kinevezett würzburgi hercegérsek Karl Friedrich Schönborn vörös viasz pecsétje áll. Még a múlt héten kapta, örült neki, hogy gróf Barkóczy Ferenc egri püspöknek – akit jól ismert a Vatikánból –, ügyes kezű vasműves mesterembert szerzett.

Éppen ma tíz órára jelezték, hogy Magyarországról, Egerből érkezik gróf Barkóczy Ferenc püspök barátom. Olyan régen láttam, kíváncsi vagyok rá.

Az óriási ablakszárnyat kicsit kijjebb hajtotta, a belső ablakpárkányra könyökölt, és gyönyörködött a palotakert szépségében.

A palotakerten átfolyó kristálytiszta, a hegyek forrásait összegyűjtő Wern patak csordogált, aminek a lankás partja olyan, mintha szakértő kezek gondoznák. Ezen a lankás, mocsaras parton a gólyahír teljes pompával nyit. Gólyahír, ami a kora tavasz egyik legszebb és leghivalkodóbb virága, és ezek az aranysárga virágok ezrei lepik el a buja zöldet, amely nagyszerű búvóhelyet kínálnak az apró madaraknak. A gólyahíres patakpart valósággal ragyogott a délelőtti napsugárban. Lejjebb a patak partján a szökőkút irányában, ott ahol a bástyafalak kezdődnek egy kis nádas sziget kellős közepén egy alacsonytörzsű fűzfa állt. Az alacsony fűzfából hajlós fiatal sárga színű vesszők majdnem a földig értek. Az egyik vastagabb ágon két, fehér dolmányt viselő hosszúfarkú szarka gubbasztott lesimult tollazattal, úgy látszik, valamit figyeltek. Közvetlenül a víz szélén a fűben a palota kandúrja, Hermész ballagott meglehetősen tele hassal: vadászni volt. Meglátszik rajta, hogy a palotához tartozik, a bundája fényes, termete nagy és erős, látható rajta a jómód. Öntörvényű, konok macska!

 

A csendet, a paradicsomi hangulatot, a beáramló természetet, a szemközti Dóm harangjátéka zavarta meg, tízet ütött, tíz óra volt.

Amint a harangjáték elhalkult, a rézkopogtatóval döngettek a könyvtár ajtaján, a gárdista kért bebocsátást.

– Jöjjön be! – szólt ki az eminenciás úr.

A gárdista gyalogsági páncélban, alabárddal a kezében becsörtetett.

– Eminenciás uram, parancsára!

– Kérem, ne csörögjön a páncéljával!

– Igenis eminenciás uram! Jelentem, hogy Magyarországról gróf Barkóczy Ferenc egri püspök és Heves megye főispánja Egerből megérkezett, kér bebocsátást!

– Vezesse be!

– Igenis eminenciás uram! – és összecsapta a bokáját, majd csörtetve távozott.

– Üdvözlöm eminenciás uram! – köszönt Barkóczy püspök amint a terembe lépett.

– Isten hozta püspök úr! – üdvözölte az eminenciás úr, és kitárt karral átölelte a püspököt.

– Jó hírem van az Ön számára!

– Örömmel és nagy-nagy kíváncsisággal hallgatom! – miközben leültek a terem közepén álló asztalhoz.

– Kedves barátom, a rövid idő miatt levelet nem tudtam Önnel váltani, de megüzentem, hogy amit kért, elintéztem, és szereztem Önnek egy ügyes kezű ifjú vasműves mesterembert, Johann Hainrich Fassola személyében, aki kitanulta a kovács, a lakatos és a nagyóra-készítő mesterséget, továbbá igen szakszerűen ért az ásványokhoz és a bányaműveléshez. A városunk legkiválóbb és legtekintélyesebb vasművesének, Johann Georg Oegg mester úr ajánlatát is mellékelem.

Ezt az embert holnap reggelre felhívatom a palotába, találkozhat vele.

– Őrség! – kiáltotta az eminenciás úr.

A hívásra az ajtóban álló gárdista belépet.

– Eminenciás uram parancsára! – csapta össze bokáját a gárdista.

– Kérem, ne csörögjön a páncéljával ez nem holmi kaszárnya!

– Igenis eminenciás uram!

– Mondja meg Johann Georg Oegg vasműves mesternek, hogy holnap reggel tíz órára küldje fel a palotába Johann Hainrich Fassolat parancsomra, mert az új gazdája látni kívánja.

– Igenis eminenciás uram az üzenetet kézbesítem! – csapta össze bokáját a gárdista.

 

Hívatott mester úr! – lihegte kormos képű ábrázattal Fazola.

– Fazola fiam, tegye rendbe magát, csutakolja ki a koromtól az ábrázatát, és vegye fel a templomi ruháját, menjen, siessen!

Na, hadd nézzem magát, rendben van-e, még így soha nem volt kisubickolva!

Tíz órára menjen fel az érseki palotába, felrendelte Greiffenklau érsekúr!

– Megérkezett az új gazdám! – kérdezte Fazola.

– Igen, Egerből Barkóczy Ferenc püspökúr, viselkedjen rendesen, mert itt nincs munka, sem lehetőség, maga pedig ügyes ember! – válaszolt a mester.

– Megértettem! És rohanok!

– Ne rohanjon, mert még összetöri magát, és itt marad a nyakamon! – kiáltott utána Oegg mester.

 

Fazola szaporán szedte a lábát és pillanatok alatt a palotához ért.

A palota gárdistáival némi összetűzésbe keveredett, amiből egy arra járó atya mentette ki. Így jutott el a könyvtárszoba bejáratáig, ahol egy morcos képű hórihorgas cingár gárdistába ütközött. A perpatvart a szobában tartózkodó eminenciás úr is meghallotta, így sikerült Fazolát a gárdista karmai közül élve kiszabadítani.

– Gárdista mi a neve? – kérdezte az eminenciás úr.

– Eminenciás úrnak alázattal jelentem az én nevem, Giovanni Battista Tiepolo.

– Maga velencei?

– Igenis eminenciás uram! – csapta össze bokáját a gárdista, úgy hogy a márvány folyosó is csengett.

Az eminenciás úr felnézett az égre, kezét összekulcsolta: Istenem miért büntetsz egy gárdistával! – majd mind a ketten bementek a szobába.

Meghoztam Fazola urat! – mondta az Eminenciás úr – Püspök uram rendelkezzék vele!

Barkóczy püspök egy hatalmas diófa íróasztal mögött ült egy nálánál is magasabb bordó bársony támlás székben. A fejét el sem fordítva ránézett a fiatal vasműves emberre, és az ábrázatát vizsgálgatta: – ez nem úgy néz ki, mint egy német, inkább olasznak nézem – fontolgatta magában. Termete elég magas, szikár, sötét barna egyenes szálú haja a fülét takarja, bajsza emberhez illően takaros, a nyakában egy sötétpiros babos kendő olaszosan megkötve adott némi eleganciát a fiatal mesternek.

– Foglaljon helyet!– mondta a püspök, és nyitott tenyerével az egyik szemközti székre mutatott.

Barkóczy püspök és Fazola hosszasan beszélgettek a könyvtárteremben, már a delet is elütötte a székesegyház órája, éppen a Mária-kápolna kezdett bele a kongatásba mire mindent megbeszéltek.

– Hétfőn reggel, a liturgia után indulunk Egerbe. – mondta a püspök.

– Igen is püspök úr! – örvendezett Fazola.

– Mindent készítsen elő a megbeszéltek szerint. Visszaútra nem sok lehetősége lesz.

– Isten áldja meg a családját Fazola mester!