Hullócsillag

A korán beköszöntő tavasz okozta hangulati javulásnak már nyoma sem volt az ötödik napja szakadó hideg esőt, az ujjas résein besüvítő északi szelet elszenvedő ember kedélyében. Még a Jávor-hegy nyergén is zúgva hajladoztak az óriásfenyők, a felhők pedig, mint rendesen, kavarogva, hegyek oldalát súrolva, majd a száguldozást megunva a Garadna vizét kóstolgatva délnek rohantak, amíg el nem fogytak. Az óriásfenyők résein keresztül némi világosság szűrődött át, amely lidérces hatást kelthetett a szemlélőben, és ha gyengén is, de megvilágította az erdőn átvágó ösvényt. Szentlélek felől egy felcsapó szélroham szúrós szagú levegőt hozott az ösvényen haladó emberek orrába, akik a massa felé igyekeztek, többnyire dolgozni. A patak vize óriási robajjal zúdult alá, szikladarabokat fel-felkapva kavarogott, de a fújtató kereke elől nem térhetett ki, belekapott a lapátokba és dühében alaposan megforgatta.

A kohótéren a massa keservesen szuszogott, mint egy kövér öregember. Fönn a tetején, a sipkája alól, fehéres szúrós szagú füstöt pöfékelt.

A kohótéren nem volt ember, mert aki tehette, fedél alá húzódott, kivárva, hogy csendesedjen a szakadó eső. A massa meleg köpenyére hulló esőcseppek gőzzé válva tértek vissza a magasba, távolról úgy nézett ki, mint egy bányaló, amely a nekézsenyi bányából megtérve kifúja magát.

A szobában, amelyben egy mennyezetig érő díszes vaskályha árasztotta a meleget, szokatlan csend volt. A kápolna harangja delet kongatott.

Erre a harangszóra a völgy feletti felhők, mint parancsra, szétrebbentek, a nap sugarai pedig áthatoltak a foszlányok között, majd az ablakon keresztül megvilágították a szobát, és benne Tekla asszonyt. Gesztenyebarna haján megcsillant a fény, de néha vörösesbarnára váltott, majd lágyabb, sötétebb lett, mint az erdei mókus őszi bundája. Haja hosszú volt, és szabadon omlott le a vállán, mint egy vízesés, ami egy tökéletes arcot vett körül. Egy hajtincsből font korona ékesítette fejét. Az ovális kissé szív alakú arcán a sötétbarna szemeit gesztenyebarna, szépen ívelt szemöldöke tette szelíddé. Keskeny álla fölött apró szabályos szája növelte arca szépségét. Magas karcsú egyenes tartású termetét, hosszú formás nyaka még bájosabbá változtatta.

Alakját egy földig érő világoskék bársony ruha fedte, derekát patyolatfehér kötény ölelte körül, nyakában fehér gyöngysorral.

Ott állt Henrik hitvese az ablak mellett, a besütő nap fényében, mint egy angyal.

Kis idő múlva Tekla asszony visszaült az ágy mellé és megfogta férje láztól tűzforró kezét. Henrik tegnap óta eszméletlenül feküdt az ágyban.

Kintről zaj szűrődött be, az orvos éppen távozni készült. Joskó, a kocsis az orvost felsegítette a kocsiba, maga pedig fölült a bakra, kezébe fogta a gyeplőszárat, és a megszokott kurjantás helyett, csak csettintett a lovaknak, a lovak pedig mintha tudnák, hogy valami nagy baj történt, elindultak. Ahogy távolodó kocsi zörgéséből egyre kevesebb jutott be a szobába, a nagybeteg fölnyitotta szemét. Fáradt tekintete csak Teklán lelt nyugvópontra. Az asszony föléje hajolt, és férje tüzes homlokát megcsókolta. Henrik ajkán rég nem látott mosoly jelent meg. A beteg tekintetén látszott, hogy zavart elméje még nem tisztult meg, ehhez járult a testnélküliség könnyed, de zavarba ejtő érzése, mintha pilleként lebegne a szakadék felett. Fájdalmat nem érzett, csak mintha jeges párán hatolna át, és a jégszilánkok szálkaként szúródnának a testébe. Erőtlen bágyadtság lepte el, s olyan halkan, hogy felesége is alig hallotta, mormolta:

– Meghaltam, ugye Teklám? Milyen boldog is vagyok! Mosolyogsz rám… szeretsz, a karjaidban vagyok! Milyen édes a halál, s milyen mennyei az örökkévalóság!

Egyszerre, mintha megvilágosodna elméje fölnézett, mellében éles fájdalom nyilallott, eszébe jutott minden: kétségbeesése, aggódása, önfeláldozása.

– Nem, nem lehet, most még nem! – kiáltott föl. – Élek!

– Teklám! Itt vagy?

Henrik magához tért, végigsimította a mellette ülő felesége arcát.

– Emlékszel még arra a vasárnapra, amikor a vasrózsát adtam neked ott, Egerben, és te a csembalón játszottál? Játszd el újra, Teklám!

Az asszony engedelmeskedett, de a szíve elszorult. Amikor a hangszerhez leült a szemében könny jelent meg. Ujjaival végigsöpörte a fehér billentyűket, és játszani kezdte azt a dalocskát, amit akkor ott Egerben játszott. Ezzel a dallal került be Henrik szívébe.

A csembaló tetején még mindig ott volt a Henriktől kapott vasrózsa. Ő csak nézte, és észre sem vette, hogy könnyek potyognak a fehér billentyűkre, csak játszott, felidézve a múltat. Arcán a könnycseppek patakká nőttek, és elszoruló szívvel arra gondolt, hogy ez a kis dal lesz a búcsúszonátájuk.

A csembaló hangja, teljesen betöltötte a szobát, átjárta Henrik testét, és a szíven találta.

Milyen szépen szólnak a harangok, ezek diósgyőriek, nem, ezek egriek vagy Würzburgiak, és a hívásuknak engedelmeskedni kell!

A szobát ködfüggöny lepte el, a ködfelhőn keresztül fény áradt be, a fény előtt ott állt a szentléleki szerzetes, és szavait hozzám intézte:

– A te küldetésed, fiam véget ért! Az életed nyomtalanul nem tűnik el. Nagyot alkottál és maradandót! Emelt fővel távozhatsz! Szeretett és hűséges asszonyodban, aki a sírig hű marad, Borbála lányodban és piciny kisfiadban, Frigyesben, aki folytatója lesz munkádnak, tovább élsz!

Az te időd lejárt! Isten veled! – mondta az atya.

Az atyát hirtelen felhő takarta el, alakja a fény elől eltűnt. Henrik ott állt a ködfüggönnyel bevont szobában. A fény mely beáradt egyre erősödött, és egy hang szólalt meg:

Gyere végig az élet útján, járd végig Krisztus urunk Kálváriáját, hogy megtisztulva lépj be az örökkévalóságba!

Elindultam azon az úton, amit a fény megvilágított. Jobbról is, balról is emberekkel találkoztam, és a távolban kirajzolódott egy ismeretlen táj, amit életemben nem ismerhettem, Itália. A város, amely az út szélén terült el, Firenze. Apám itt állt, nagy szeretettel fogadott és meghívott, hogy látogassak el az ő szülőföldjére oda, ahol őseink is éltek, Fiesolébe. A faluban apámat mindenki ismerte, ö volt Johann Hainrich Fassola a kovács, aki az élete derekán anyámmal elkerült németföldre. Apám, és én, a nagyapám nevét viseltük, és a mesterséget is örököltük. Innen is-onnan is olaszul szóltak apámhoz, és kérdezgették:

– A te fiad Hainrich?

– Az enyém! – válaszolt apám.

Azt vettem észre, hogy a városkát körülvevő hegyek egyre jobban el-eltűnnek a gomolygó felhőkben. Apám alakja elhalványul, elcsendesedik az olasz beszéd, és a távolban feltűnik egy ismertebb táj. Ezen a tájon születtem, ez a táj a sregényzülőföldem a gyermekorom, ifjúságom világa, ez Würzburg.