A vaskőbánya

A vaskőbánya

Úgy látszik, közeleg a hideg, mert a varjak seregestül lepték el a várost, nagy ricsajt csapva Szent Mihály-templom tornyán, a minaret erkélyén és a várbástyákon. Ez már az igazi tél, a hó közeledtét jelezte, a fehér karácsonyt.

Megjött a selmecbányai bánya felügyelőségtől a várva várt kutatási engedély. A viaszpecsétes papirost nagy óvatossággal bontotta ki, forgatta, majd az ablak fényéhez tartva nagy gondossággal olvasta. Miután attól tartva, hogy a zsiványok ellophatják, a vasalt tékába tette, azt a nagy lakattal gondosan lezárta.

– Rozi lányom! Hívd tüstént Joskót, beszédem van vele! – kiáltott át a konyhába.

– Tekintetes uram itt vagyok! – jelent meg a nyakigláb tótfiú az ajtóban.

– A lovakat, meg a szekeret készítsd! Holnap, ha kongat a Szent Mihály templom, indulunk, nem késlekedhetünk az úttal, ha szent estére vissza akarunk térni.

 

Szilvásváradot elhagyva, Nagyvisnyó felé, a magas Bükk bástyái, északi lejtői már hótól fehérlettek. Lenn a lankás völgyben itt-ott megcsillant a fagy ezüstje. Az égbolt derült volt, de az egyre hidegebb levegő, a szél vörösre csípte arcukat.

– Aztán hol hálunk meg gazduram, mivelhogy nyakunkon az este? Upponyban, ugye? – kérdezte Joskó.

– Dédesen a fogadóban szállunk meg, fiam!

Beesteledett, amikor beértek Dédesre. Ideje is volt, elfáradtak a zötyögő szekéren.

A fogadóban jólesett a vacsora, utána pihenés, kora reggel aztán irány az upponyi hegység, annak is a közepe, a vaskő lelőhely.

 

Az égbolt gyengén felhősödött, s a felhőfátyol északról egyre erősödött.

– Igyekeznünk kell Joskó, mert havat kapunk!

A faluból kiindulva a hegy lábánál, egy gidres-gödrös szekérúton haladtak a cser mezsgyéjén, Sáta irányába, pontosan a sátai templomtorony felé. Még jó, hogy be volt fagyva, mert a nyakig érő sárba vánszoroghattak volna. A malomházat éppen, hogy elhagyták, Joskó felállt a kocsiba, és nagy hangon beszélt.

– Fazola uram! Ott balra, az a hegy a Zsinnye! Jól vigyázzunk – folytatta lelkesen–,  mert ha elhagyjuk, csak egy kőhajításra van a bánya amiből nagyon régen, tán a törökök kapartak ki vaskövet. Ezt az egészet onnan tudom, hogy az előző gazdáim, a ferencesek mondták, azok meg csak tudják, mert ez a környék az ő birtokuk! Sokszor jártam erre, a papokkal! Ismerem ezt a helyet, mint a tenyerem. Hoppá, gazuram! Ez itt a Zsinnye dűlő! Nézze csak emitt-amott gödröcskék!

– Hóó! Adta ki az utasítást a lovaknak. Megérkeztünk!

Csákánnyal, lapáttal nekiestek a keményre fagyott vaskőnek. Alaposan megizzadtak mire kifejtettek egy rakomány követ.

– Joskó! Rakd fel a követ gyorsan a szekérre, én addig lemegyek a patakhoz! – utasította legényét Fazola, és lesétált a vízhez.

– Tudod-e Joskó, hogy még prédikáltál, én meg Szent Péterhez fohászkodtam, hogy megtaláljuk. Ha ez a vaskő jó lesz, ez a bánya a Péter-bánya lesz! Na jó lesz így!

A szekér végét megrakták vaskővel, hogy jusson belőle bőven a vizsgálathoz, majd Joskó a kocsis ügyesen megfordította a két párát, és visszaindultak Upponyba a Váry-kúriába.

Az udvaron Váry Péter, a házigazda fogadta őket.

– Végre, hogy megjöttek Henrik! Találtak vaskövet?

– Megraktuk a szekeret, Péter bátyám!

– Jöjjön Henrik, a vacsora elő van készítve! Krisztina asszony fog minket ellátni mindenféle jóval. Krisztina Markhót Ferenc egri tisztiorvos felesége, éppen ő is itt van vendégségben, édesapjánál, míg férje Bécsben, az udvarnál intézi orvosi ügyeit.

A vacsora után a könyvtárszobában társalogtak, lefekvés előtt még elszívtak egy pipát.

– Ha meg nem sértem Péter bátyám, kinn a bányánál elajándékoztam a tárót, Szent Péternek, ha megsegít. Így a kettőjük nevét viselné a bánya, ha nem bánná!

A beszélgetés végén még koccintottak egyet a jó tokaji borral, a keresztelőre, és ki-ki szobájába elvonult.

Henrik fáradtan nyúlt el a Krisztina által megvetett illatos ágyban. A kandallóban lángoltak a fahasábok, tüzes lángnyelvek vörös árnyai kergetőztek a fehér falakon.

 

Fazola Henrik visszaérkezve Egerbe azonnal kérvényt írt a selmecbányai bányászati felügyelőséghez, amelyben kutatási engedélyt kért vaskőre. Az előírásoknak megfelelően pontosan meghatározta a helyet, még a nevét is odaírta: Péter-bánya.

– Joskó, a levelet vigye ki a postakocsihoz!– és a levelet átadta.

Másnap reggel, Joskó vitte el az Oroszlánba a kérvényt, ahol a postakocsik várakoztak, és a vaskő mintákat agy fadobozba rakva. Egy felvidékre, tartó postakocsisra bízta a küldemény, hogy a selmecbányai bányászati felügyelőségnek adja át.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük